A terítő
Csend van és este. A lámpa fényében csak néha jelenik meg egy-egy éjjeli lepke, vagy szólal meg a fülem mellett egy szúnyog. Szememmel az asztal teritőmet simogatom.
Gyönyörű, kézzel hímzett mezei virágok díszítik. A kedves feleségem sokáig dolgozott rajta. Aprólékos kicsi, hímző, öltésekkel varrta, egyik virágot a másik után. Zöld száron pici, zöld levélkék között kék nefelejcs virágzik. A sarkokban pedig piros tulipánok ülnek. Nézem őket és emlékezem.
A nyugdíjas éveink kezdetén voltunk. Horgászni jártam a tó partjára. Feleségem is velem. Széthajthatós, vászon karszékében ült és kézimunkázott. Közben rá-rápillantott a fodrozódó Balatonra, a távolban feltűnő vitorlásra. A hátunk mögött a Nap lefelé csúszott, az árnyékok megnyúltak. Ha a keszeg megráncigálta a zsinórt (merthogy az volt több) kihúztam és a szákba tettem. De ha pontyot fogtam, letette a kézimunkát és együtt érző izgalommal segédkezett a szákolásnál. De szép is volt!
Ma már csak a terítő mesél ezekről a hangulatos emlékekről, vagy a balatoni halászléfőző versenyekről, ahol kellemes társaságban, poharazás közben főztük a finom hallevet. A barátokkal elfogyasztott rántott pontyok, és a ropogósra sült, ívben hajlott süllők emléke is feldereng. A tűnő idő és a múlandóság közbeszólt! Nincs már meg az a finom kéz, az a csillogó szem, amely e gyönyörű terítőt. hímezte. Meséje nekem megelevenedik képekben, hangokban, hangulatokban. Bár tudom, a jótékony feledés és az enyészet lassan eltakarja a múlt virágait.
Balaton 2010. június 16.
Ősz Lantos
