Balatonudvari temető
A kőfaragó ember emlékére.
Marton Jenő: Balatonudvari története
című munkája alapján
Élt hajdanán Udvariban, egy szépséges leány,
A haja szőkén omlott napsütötte, nyakán.
A szeme tündökölt, mint a kék nyári ég,
Bőrén szépen táncolt a hajnali lég.
Ki volt Ő? A Halászgazda egyetlen leánya,
A kis falu Kedvence, legények bálványa.
De Ő csak egy legény szívéhez vonzódott,
A sok udvarló bókján, soha sem tobzódott.
Ez a legény volt, a falu kőműves mestere,
Szép házak építője, a kőfaragás Embere.
Szerették Ők egymást, terveztek családot,
Dolgoztak is érte, nem várván kalácsot.
A Faluszépe leány ladikkal járta a tavat,
Apjával halászott fogott sok nagy halat.
Tervezték a lakodalmat, építettek házat,
Egyszer aztán baj lett, végzetes nagy bánat.
A Bakony hegyei felett sötét fellegek gyűltek,
A villámok kékes fényei cikáztak, elültek.
Az ég morajlott és dörgött, a békák riadót fújtak,
A madarak sivítva csiviteltek, majd elbújtak.
Hirtelen csend lett, fullasztó, vihar előtti csend.
Indult egy fuvallat, szellő, majd zúgott, szállt a szél,
A fák hajladoztak, reccsent az ág úgy beszélt.
Sírt az erdő, zúgott a nádas, vihar dúlt hegyen, tavon,
Egy kis ladik hánykolódott a tajtékzó habokon.
Eső és jég zúdult ott le, hullt az égi korbács,
A ladikban egy leány ült, apja meg a sorstárs.
Az Apa küzd a viharral, birkózik a széllel,
Sajnos a vég következett rémítő szeszéllyel.
Nagy bánat van Udvariban, sír zokog a párja,
Facsarodik a szíve is, a temetőben járva.
Gondolt egyet, merészet, szív alakú követ vésett,
Elhunyt szerelmének, azzal állított emléket.
Másoknak is tetszett a kő, rendeltek belőle,
Szaporodtak szépen, künn a temetőbe.
A kőfaragó Ember, kétkezi munkája,
Hirdeti a multat, temetőbe zárva.
Balatonudvari, 2008. július 18.
Ősz Lantos
