Kandi
apró történetei
Május volt és Balaton,
A nap szikrázott a tavon.
A kőfalon a melegben,
Süldő cica ült csendben.
Fekete volt füle, farka,
Testén sehol semmi tarka.
Az udvaron jártam éppen,
Hannuskámnak málnát néztem.
A cica, kérőn kandikált,
Meglátott és sírdogált.
Odanéztem, hívtam szépen,
Kis unokám itt van régen.
Szeretne egy kis cicát,
Hogy nevelje Ő tovább.
Az ég küldött most hozzánk,
Maradj nálunk, légy cicánk.
Félt is szegény, jött is volna,
Ha az anyja, még ott volna.
Elhagyta őt a mamája,
Kikergette rossz gazdája.
Sovány volt és ágról szakadt,
Mint aki már enni sem kap.
Kupaktanácsot tartottunk,
Hogy a cicát vaj’ behozzuk?
Határoztunk, cselekedtünk,
A kis cicát beengedtük.
Párizsit kapott őkelme,
Tejet mellé egy edénybe.
A cica nevet kap
Evett, ivott, tisztálkodott,
Hannuskához domborodott.
Halkan fújta a kis nótát,
Szunyókálva dormikált.
Mi legyen a neved cica?
Kérdi ezt a Nagyapa.
Legyen kormi, talán mica?
Inci – finci, kicsi cica.
Legyen smuki, mondta Hanna,
Szurtos legyél szolt Nagymama.
KANDI legyen, hisz a falon,
Bekandikált, mint ablakon.
Megvolt hát a keresztelő,
Kandi cica, bújj most elő.
Elő jött és játszadozott,
Hannuska jól szórakozott.
Kapott tőle ágyat, labdát,
Meg egy karnicáló kis fát.
Kandi és a kishalak
Kandi szépen cseperedett,
Játszott, aludt, no meg evett.
Horgász volt a Nagyapa,
Sok hal volt a hálóba.
Kandi cica ezt szerette,
A halakat falva ette.
Este felé csak úgy várta,
Mikor jön a ház gazdája.
Horgászbottal meg a szákkal,
Jött az Apó surrogással.
Kandi cica szaladt elé,
Örömében, hogy meglelé.
Döfködte a lába szárát,
Úgy követte a gazdáját.
Megkapta a kishalakat,
Megette a falatokat.
Néha játszott feldobálva,
Bár a halnak nincsen lába.
Így hát ficánkolt csendesen,
Mígnem Kandi nagy kegyesen,
Leharapta fejét, farkát,
Megroppantva minden csontját.
A nagy vadász
Nyár végére a kis cica,
Nagy kandúr lett, kertek ura.
Párduc volt Ő, csak macskába,
A fekete bundájába.
Kedvence lett a családnak,
Szomszédoknak, a postásnak.
Park van arra és ligetek,
Kandi cica ismerkedett.
Őrjáratot tartott rendre,
Ha vadászni támadt kedve.
Többször nagy hassal jött haza,
Olyan volt, mint egy duda.
Merre jártál, mit csináltál?
Megint máshol lakomáztál?
Reggel újra elment Kandi,
A fogját hozta megmutatni.
Mókus volt az, szép, aranyos,
Szőre barna és bársonyos.
Kandi büszke volt magára,
Zsákmányszerző tudományra.
Gondoltam én, hogy ügyes vagy,
De mókust fogni nem szabad!
Másnap ismét elment Kandi,
Talán egy madarat fogni?
Lesben ült a bokor alatt,
Figyelte a madarakat.
Lekushadva közeledett,
Kilőtt nyílként vetemedett.
Elkapta a madarat,
Megroppantva a nyakat.
Vérében volt a vadászat,
Nem volt hamis, nem volt látszat.
A séták
Kandi okos volt, és kedves,
Nagymamát és nagyapát
Mindennél jobban szerette.
Kedvünkben járt, ha tehette.
Ebéd után öregesen,
Sétálni mentünk csendesen.
Kandi önként jött velünk,
Követett amerre megyünk.
Ilyet nem láttak a népek,
Csodálkozva sokszor néztek.
Történt egyszer, nem oly régen,
Ködös őszi este éppen,
Könyökölve a korláton,
Hívogattam cicuskám,
Kandi hol vagy, jer hozzám.
Többször szóltam, mire végre,
Puha láb a karomhoz érve,
Jelezte, hogy itt vagyok.
Persze rögtön megöleltem,
Kandit a karomba vettem,
Úgy vittem be a lakásba,
A jó meleg szobámba.
Kandira így emlékezem,
Történetem befejezem.
Budapest, 2006. február.
Ősz Lantos
