Töprengés a csendben
Néma csendben percen a szú,
Nincs harag se álnok bosszú.
Téli alkony száll a házra,
Lassan csúszik le a tájra.
Künn a havat kotorja a szél,
Az ablakon zizzen, mesél.
A szobában, félhomályban,
Ül a költő foteljában.
Haja fehér, szeme szürke,
Töprengve néz be a tűzbe.
Kavarog a gondolatja,
Mely a lényét át, áthatja.
A csendes szoba melegében,
Lomhán jár, mozog a szellem.
Ráncba szedni, táncba vinni,
Ez volna a kívánt k
A kép a szerző felvétele
Földünk fentről, szép kék bolygó,
Rajta élni, óh nagyon jó.
Az Ember szívből szereti,
Hétmilliárdnak megteszi.
Van itt erdő, van itt patak,
Folyó is számtalan akad.
Hát még tenger, abból mennyi?
Óceánnak is kell lenni.
Bennük élet, sok, rengeteg,
Tán életbölcső lehetett.
Honnét jött az élet sója?
Ember még ma nem tudója.
A múlt ködéből derengve,
Jön az élet ősi rendje.
Evolúció a neve,
Darwin mester névjegye.
A fejlődés hosszú folyam,
Eleje, tán vége is van.
Bizonytalan ez is, az is,
Csak a változás nem hamis.
Nézd a sziklát, vagy a vasat,
Szétporlad az, sok év alatt.
Nézd a magot, melyből fa nő,
Tűzön füst lesz, hamu és hő.
Anyag ez mind, más formában,
A változás ruhájában.
Anyag, erő, energia
A változás diadala.
Mi a motor, mely ezt hajtja,
Világunkat összetartja?
Talán erő, talán vonzás,
Tudja fene, mi lehet más.
A sok változás mire jó?
Ha nincs benne az állandó?
Anyag, mozgás, értelem, hm..,
Együttesen nagy rejtelem.
Hát az ember, Ő miféle?
Anyag persze! Vagy másféle?
Teste anyag és mulandó,
A szelleme, maradandó?!
Állandóság, azt kerestem!
De azt sehol nem lelhetem.
Egy a biztos, hogy van mozgás,
Állandó, csak a változás.
Budapest, 2009. december..
Ősz Lantos
